A lány csak állt és várt. Azt remélte, ha elég időt tölt egyedül, megszűnnek az érzelmei. De nem így lett. S most közel fél év elteltével ismét ott tartott, ahol mindent elkezdett. 

Szerette Őt. Maga sem tudta, hogy miért, de nem is kereste az okokat. Boldog volt és szomorú egyszerre. Mindent el akart felejteni, a boldogságot és a bánatot is.

Átadta magát a szélnek. Repülni akart, megkönnyebbülni, ledobni magáról az évek terheinek mázsás súlyait. Megfeledkezni a múltról a jövőről és csak felfelé nézni. Széttárta a karjait, és elképzelte, ahogyan a szél elfújja róla a sötét keserűséget. A könnyeit felszárította egy lágy, őszt jelző fuvallat. Becsukta a szemét. Élvezte, hogy teste egyre könnyebb és könnyebb. Hogy az elfogadáson kívül semmit nem érez. Hogy mindent és mindenkit szeret. Hogy élvezi az életet. Hogy boldog.

Hogy végre repül, újra repül...