A lény minden nap hazudott magának.
-Nem hiányzik...! - ismételgette, és remélte, hogy ha még ötvenszer elismétli, talán maga is elhiszi.
Mindig ott úszott a "diólevélzöld" a gondolata árjának színes folyamában. A piros 1492-es Amerika felfedezése, és a sárga " Der Umweltbundesamt" között, de a lány csak azt ismételgette, nem...nem hiányzik.
A lány legeslegjobb, leghűségesebb barátja beteg lett. Két szurit kapott és rengeteg gyógyszert, de az állapota rohamosan romlott, az állatorvos nem mondott semmi biztatót a lány szüleinek. így csak reménykedni tudnak a legjobbakban. A kutya a betegséget a társától kapta el-akit feltehetően megmérgeztek-, miközben sebeit gyógyítgatta. A legjobb kutya a világon....
"Azt várják, hogy beszéljek róla,
Elkezdem a bőrt tépdesni a számról,
De nem értik, hogy ez már az"
(Simon Márton: Polaroidok)
Sárga, és Égszínkék szabadidejükben gyakran sétálgattak a parton. Az egyik alkalommal, egy új barátra leltek, egy "mini krokodil" személyében. Sárga nem merte megfogni, csak óvatosan megsimogatta. Érezte, hogy a gyíkocska nagyon fél. A szíve sietősen kalimpált, ezért végül visszaengedtél őt a szabadba. A gyík vetett egy pillantást Rájuk, mintha azt mondta volna, hogy soha nem felejti el Őket, aztán elfordította pillantását és sietősen távozott.
A lány remélte, hogy a gondjait az éjszaka meg tudja oldani helyette. Bízott benne, hogy egyszer majd felébred és minden rossz dologtól megszabadulhat, esetleg olyan érzelmektől is, amik nélkül már régóta élni akart. És azon a reggelen így történt. A lány felébredt, és semmit nem érzett Iránta. A lelke felszabadult volt, ő pedig boldog. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer az életben ennyire szabadnak és önállónak érezheti magát. És most az volt. A lelke könnyeden tárta ki a szárnyait, táncolt és repült. Egyszerre.
Harag. Ezen a sötétkék, édeskés szón töprengett, míg el nem nyomta az álom. Azon tűnődött, miért nem tud másokra haragudni, csak magára. Miért látja másban a legkisebb szépet is varázsnak, s magában a parányi rosszat is végtelennek.Miért bocsát meg másoknak oly' könnyedén, magának pedig annyira nehezen, mitől kevesebb ő a többi embernél. Ezekre a kérdésekre azon az éjszakán sem találta meg a választ.
Úgy érezte, magányra született. Kételkedett abban a szeretetben, amit társaitól, családtagjaitól kapott. A lány mindenkit elfogadott, s látszólag őt is elfogadták, szerették, mégis egyedül volt. Egyedül volt a közös családi ebédeken, ahol mindenki keresztben beszélgetett valakivel az asztalnál, ő pedig csak figyelte a zűrzavart és senkihez nem tudott csatlakozni. Több éve figyelte az embereket,különböző embereket talált, néha csatlakozott, néha hozzá csatlakoztak, de senki nem maradt igazán mellette. Néhány emberhez közelebb került, mint másokhoz, voltak, akikben mély nyomott hagyott, és akik benne hagytak nyomot. Az igazi énjét senki nem ismerte igazán az édesanyján kívül. Félt kimutatni. Félt, hogy azt, aki igazán ő, nem lehet szeretni. Nem kommunikált felszabadultan, nem beszélt nyilvánosan az érzelmeiről, de ami a legrosszabb volt...nem "táncolt".
Amikor a lány utolsó könnye is lehullott a kötelező olvasmány film változatától egy kicsit minden átértékelődött benne. Nem voltak nagy vágyai, számára a tárgyak szinte értéktelennek számítottak, ám a film megnézése után teljesen értéktelennek vélt minden materiális dolgot. Arra gondolt, ezt a könyvet minden olyan gyereknek el kellene olvasni, aki szeretetben él, de mégis elégedetlen, mert nem kaphat meg mindent.
Naplórészlet (2014 szeptember 9.) /Yellowgirl/
"...Lettem volna, ki ha bántanak megvéd.
Aki megfogja a kezed, ha félsz,
S ki ha rosszat teszel is szeretettel fordul Feléd.
Aki Melletted van, míg csak élsz.
Ki addig ölel, míg csak bántanak,
Ki átvette volna a fájdalmad.
A segítő kéz, mely életben tart,
Ki mindig...mindig melletted marad."
A gondolatok csak szaladtak a lány elméjében, sorakoztak a szavak, és csak arra vártak, hogy papírra vessék őket. Hogy mindenki megértse, mit és miért gondol. Hogy érezzék azt, amit ő érez. Akarta, hogy tudják, ő ott van, és kész lenne meghalni azért, hogy ne legyen több gyermekbántalmazás. Hogy minden gyermeket megóvna testével, elszenvedné a fájdalmat, megetetné az éhezőket, akkor is, ha már neki sem lenne. Minden fájdalmat, betegséget, éhezést és szeretetlenséget átvenne Értük. Hogy átölelne mindenkit...úgy igazán.
Egy tábla Milka csoki és füzete társaságában kiült az ablakpárkányra tanulni. Hófehér lába magába szívta a napsugarak kellemes melegét, mely megmutatta derékig érő haja vörös árnyalatát, a csoki pedig csillapította az orális fixáció okozta vágyat. Telefonján kiválasztotta a Somebody to die for-t. A korábban semmitmondó dalok, amik kizárólag a dallam miatt tetszettek a lánynak, most hiánytalanul értelmet nyertek számára. A dal minden egyes mondata kifejezte azt, amit akkor gondolt...
Mondd, hiszed-e a csodát?
A napkeltében látod az élet titkát?
Hiszed, hogy oka van a létnek, s
Hogy a Földön emberek élnek?
Hiszel-e a remény szellemében?
Vagy hited, vágyad erejében?
Tudsz szeretni önzetlenül,
Még a végtelenen is felül?
Ha eltűnnek az emlékek,
Elménkbe írt verses kötetek,
Megszűnnek, mint a harmat,
Mondd, nekünk mi marad?
Ha már szeretet sincs, s mindennek vége,
Mi lesz… mi volt az élet értelme?
Hová tűnik majd szeretetem,
Ha a halál egy sötét verem?
Hová lesznek emlékeink,
A jó s rossz érzéseink?
Mi lesz Veled, s Velem?
Ha elnyel majd a halálverem?
....S ha elfut az idő a végtelenbe,
Te légy nekem a fény.
A fény a szememben.....
Nagyon álmosan kelt, hirtelen nem is tudta, hol van. a testhelyzete nem sokat változhatott, úgy kelt fel, ahogyan elnyomta az álom. A kezétől 10 centire heverő telefon emlékeztette az előző estére. Hamarosan emlékezni kezdett mindenre. Egy aprócska mosoly jelent meg az arcán. Erőt vett magán, hogy felkeljen, de végül meggondolta magát, és visszabújt az oltalmat jelentő takaró alá. Átölelte a párnáját és becsukta a szemét. Ebből az idilli helyzetből a gyomra éhséget jelző korgása lendítette ki. Egy halk nyöszörgésben hangot adott annak, hogy szívesebben lenne éhes, mint álmos. De a gyomra győzött, és végül felkelt. Egy gyors pillantást vetett a tükörbe, megdöbbent a látványtól. Egyáltalán nem voltak nyomai a kialvatlanságának.A bőre sima volt, a haja pedig kóctalan. Egy sóhajtással búcsút vett az ágyától, és az álmosság okától vidáman kezdte a napot.
Édesanyja könnyeitől csillogó szeme megerősítette abban, hogy jól választott. A ruha viszonylag egyszerű volt, s mégis gyönyörű, kecses és könnyed. A lány igazán szépnek érezte magát benne.
-Ne aggódj, ez még nem az esküvőm.- Mondta a lány a lehető legkedvesebb hangon, miközben anyukája átölelte. A vigasz nem bizonyult túl sikeresnek, a lány továbbra is látta és erezte, ahogy az őt ölelő a könnyeivel küszködik. A ruha varázslatos volt. Oly annyira, hogy legszívesebben táncra perdült volna benne.
Kibújt a ruhából, és a ruhával együtt eltűnt róla a varázslat is. Már nem érezte magát különlegesnek, csupán egy végzős lánynak a sok közül.
A lány érezte, hogy Diólevél zöld most boldog. Ez az egy érzés adott neki erőt és megnyugvást. Nem volt boldogtalan, csak magányos. Úgy érezte, nincs a Világon olyan ember, aki mellett ne érezné magát egyedül. Minden végtelenül rossz érzésre képes volt pozitívan nézni, de a magányra nem. Minden fájdalomba bele tudott törődni, minden sebhez hozzá tudott szokni, de a magányhoz nem. Úgy gondolta, a magány az egyetlenegy érzés, amihez képtelen lesz valaha is hozzászokni. A tudathoz, hogy Neki annyira fontos Ő, a barátai, a szerettei...és ő nem elég fontos senkinek. Hogy a Világ nélküle is pontosan olyan tökéletes lenne, mint Vele. Hogy mindenki képes lenne a segítsége nélkül és Nélküle élni. A szeretete és a törődése nélkül élni. A lány imádta az életet, de abban a pillanatban rettenetesen feleslegesnek érezte magát.
A lány napról napra egyre boldogabb lett. Nem túlélte, hanem átélte a napjait. Minden nehézséggel és fájdalommal együtt boldog volt, és hálás minden pillanatért. Többet mosolygott, nevetett, viccelődött, énekelt.
Egy percet sem akart elvesztegetni az életéből. Nem akart bánatos lenni, sírni, panaszkodni. Választhatott, hogy tétlenül üljön, vagy táncoljon....és ő táncolt.
A lány ismét színesnek látta a világot. Az ég kékje nyugalmat, a fű zöldje otthont, a Napsugarak sárgás árnyalata békét adott Neki. Szeretett élni, boldognak érezte magát, s ezt a végtelen boldogságot senki nem vehette el Tőle abban a pillanatban. Élvezte, hogy biciklizés közben a szél a hajával játszik. Érezte magában az erőt, a fényt a lelkében. Minden színes és csodaszép lett.
A lány csak állt és várt. Azt remélte, ha elég időt tölt egyedül, megszűnnek az érzelmei. De nem így lett. S most közel fél év elteltével ismét ott tartott, ahol mindent elkezdett.
Szerette Őt. Maga sem tudta, hogy miért, de nem is kereste az okokat. Boldog volt és szomorú egyszerre. Mindent el akart felejteni, a boldogságot és a bánatot is.
Átadta magát a szélnek. Repülni akart, megkönnyebbülni, ledobni magáról az évek terheinek mázsás súlyait. Megfeledkezni a múltról a jövőről és csak felfelé nézni. Széttárta a karjait, és elképzelte, ahogyan a szél elfújja róla a sötét keserűséget. A könnyeit felszárította egy lágy, őszt jelző fuvallat. Becsukta a szemét. Élvezte, hogy teste egyre könnyebb és könnyebb. Hogy az elfogadáson kívül semmit nem érez. Hogy mindent és mindenkit szeret. Hogy élvezi az életet. Hogy boldog.
Hogy végre repül, újra repül...