A lány el is felejtette, hogy milyen érzés teljesen bízni valakiben. Bízni akart, de nem tudott. Szeretni akart, de a maga köré épített védelmet nyújtó falak nem engedték át az érzelmeit. Ha szeretett, fájt Neki. Így inkább megtartotta magának az érzelmeket, és várta, hogy mikor törnek ki belőle. Egyszerre a szeretet, a düh, a harag, a megbánás, a sértettség...minden. A nappalok egyre rövidebbek lettek, az éjszakák egyre hidegebbek, a falak pedig egyre vastagabbak. Szeretni akart és szeretve lenni, de nem tudott. Maga miatt. Ismét küzdenie kellett, maga ellen, magáért. De nem akart kockáztatni. Többé talán soha.

Az álomvilág ami fogságban tartotta, kidobta, a valóság elől pedig menekült. A lány két világ közt rekedt.Elképzelte, hogy a "kapuk" között mindig áll valaki, aki segít az átkelésben. Születésnél és halálnál is. Az ő kapujába nem állt senki. Senki sem biztatta, hogy jó, amit csinál, és senki sem mondta, hogy ne csinálja, amit akar. 

Ismét gondolt Rá. Sokat. Többet, mint kellett volna. Az űr pedig csak nőtt, és nőtt, az éjszakákkal és a fájdalommal.